Volt idő, amikor bármit odaadott volna azért, ha azt mond­ja az orvos: „maga állapotos, Katika.

Sokat sírt. Már majdnem felad­ta, hogy valaha is lehet gyerekük.

Nem akarta a gyereket. Amikor az elsőt megszülte, akkor már biztos volt benne, hogy nem akarja újra... legalábbis egy darabig biztos, hogy nem. Azt tervezte, hogy pár hónap múlva, ősszel, amikor Lili betölti a há­rom évet, visszamegy dolgozni. Már meg is beszélte a muzslai iskolában. Várták vissza. Aztán egy nap azt vette észre, hogy már napok óta meg kellett volna jönnie a havi szokásosnak... De csak nem akart megérkezni... Másnap sem, meg harmadnap sem. Még akkor is reménykedett a negatív ered­ményben, amikor megcsinálták a vizsgálatot, és az orvosa behívta a ren­delőbe.

Fila doktor boldogan mosolygott rá...

Terhes vagyok. Ugye? - bizonytalankodott még mindig az asszony­ka... - Bizony, Katika... Jön a második - mondta az orvos. Kati kétségbeesett. Fekvés, kórház, éjjel-nappali felügyelet. Megint. Újra...

-Nagyon megijedtem, hogy minden kezdődik elölről - meséli az új ház nappalijában, aztán hirtelen elhallgat. Látom az arcán a riadalom jeleit... hogy lehet, hogy rosszat szólt, hogy lehet, hogy ezekért a mon­datokért megszólják majd...

-Jaj, szabad nekem ilyet mondanom? - néz rám kétségbeesetten. Ő maga is fél a saját gondolataitól. Fél a szavaitól, attól, hogy mit mond és mit gondol. Merthogy ilyet nem illik mondania egy nőnek. Hogy nem akarja újra a szenvedést. Hogy elég volt belőle sok-sok hosszú hónapon át. Mert azt várják el tőle, hogy ahányszor teherbe esik, annyiszor boldog legyen, merthogy egy nőnek így illik cselekednie. Egy nőtől ezt várják el...Ha mégis mást gondol, akkor azt jó mélyre temeti, hogy ne tudja senki, hogy még ő maga se hallja meg, hogy mit mond a legbensőbb hang...

Mit mondanak majd, ha én ilyeneket gondolok? De hát már annyi­ra beleéltem magam a munkába, meg hát az előző terhességem még nem hevertem ki..- szorongott Kati.

Pedig volt idő, amikor bármit odaadott volna azért, ha azt mond­ja az orvos: „Maga állapotos, Katika.”

Sokat sírt. Már majdnem felad­ta, hogy valaha is lehet gyerekük. Kati egy szlovákiai, főként ma­gyarok lakta településen él, Muzslán. A férje falujában. Nem messze innen élt lánykorában a szüleivel. 17 éves is alig volt, amikor lakoda­lomba hívta őket az egyik rokona. Ahogy az lenni szokott, a fiatalok egy asztalhoz ültek. Kati úgy 158 centi lehetett, vékonyka, mint most.

Az asztalnál ült egy fiatalember is, aki állandóan vele akart beszélget­ni, aztán táncolni is felkérte. Akkor majdnem elnevette magát. A fiú, szegény, „hétrét görnyedt”, hogy megfogja a derekát. Vagy úgy 40 centivel lehetett magasabb Katinál. Gyurinak hívták és főiskolára járt. Kati családjának is feltűnt, hogy sokat sündörög „az a langaléta” a lányuk körül, úgyhogy az amúgy alacsony termetű családfő feltette a kérdést a lányának. Persze úgy, hogy a fiú is hallja:

„Te, Kati, aztán mit akar tőled ez a nagy marha?”

Az apósjelölt aztán hónapokig bujkált a „nagy marha” elől. A fiatalok ugyanis egymásba szerettek. A vőjelöltet meg mégse lehetett „nagy marhának” hívni. Három évig jártak, aztán összeházasodtak. Gyuri lett a falu „serifje”, azaz rendőrfőnöke. Már szerelmük hajnalán felmerült a gyerekkérdés. Megbeszélték, hogy akarnak. Egy fiút meg egy lányt. Talán. Így aztán gyorsan nekiláttak a családalapításnak. Épp hogy kivasalták az esküvői lepedőt, már jelentkezett a gólya. Aztán ahogy jelentkezett, el is ment. Kati eleinte nem aggódott, hallott efféle történeteket. A szom­szédasszonyok mesélték, hogy evvel is meg azzal is megesett ez az eset, nem kell megijedni. Nem jön az a gyerek azonnal össze. Majd összejön másodszorra.

Aztán minden hónapban X-et rajzolt a naptárba, pedig nem akarta.

Így jelölte a menstruációja első napját. Egyetlen dátum sem maradt ki. Aztán egyszer csak nagyon megfájdult a hasa. Éjjel. Vérzett minden. 12 hetes volt. Nem is gondolták, hogy terhes. Mire megtudták, már nem volt az. Másodszor is elvetélt.

Megviselt? - kérdezem, miközben vízszintesen fekszik, mert pihen­nie kell.

Nem annyira - mered maga elé, mert mindenki azt mondta, hogy teherbe eshetek újra.

Hamarosan megint nem kellett X jelet írni a naptárba. Immár har­madszor. Katit befektette az orvosa a klinikára. Nem biztatta, nem is ke­serítette el különösebben. Lesz, ahogy lesz, jobb, ha a kórházban van, ott talán megmenthetik az embriókezdeményt. De ő is csak pár hetes volt, amikor a szülei elbúcsúztak tőle. Kati har­madszor is elvetélt.

Kati rettegett. A harmadik vetélésnél nem volt Gyuri mellette, mert a kórházban történt.

-Akkor már teljesen kétségbeestünk. Ha megláttam egy gyerekes reklámot a tévében, már bőgtem. Az egész napom szomorúsággal telt, amikor egy boldog család jött velem szemben... Kapkodtunk fühöz-fához. Még Pozsonyba is elmentünk valamilyen külön terhesprogramra, hátha segítenek. Nem jártunk sikerrel - emlékezik a gyötrő múltra.

Féltél, amikor negyedszer estél teherbe?

Nem féltem, hanem szabályosan rettegtem. Nem is a fizikai fájda­lomtól, mert az nem volt olyan iszonyatos, hanem a lelki dolgok. Az az üresség, amit belül érzel, amikor már nincs benned a megfogant gyer­mek. Az a kétely és bizonytalanság, hogy vajon lesz-e, lehet-e még vala­ha gyermekünk. Amikor megtudod, hogy terhes vagy, akkor már egy he­lyes kis csecsemőt képzelsz magad elé. Ő már az első sejttől a te gyerme­ked. Nem egy egyszerű embriókezdemény, hanem egy hús-vér gyermek. Egy kisember. Lélekkel.

Genetikai vizsgálatokat végeztek a házaspárnál. Fájdalmas beavatko­zásokon vettek részt mind a ketten, de nem találtak náluk semmilyen hi­bát. Nem leltek rá a vetélések okára. Akkor jött az isteni szerencse.

A VÉLETLEN, ami mindig is fontos szerepet játszott az életemben. - Kati arca kivirul, ahogy mesélni kezd arról a napról, amikor először hallotta a zselizi orvos nevét. Egy isme­rősük ajánlotta, próbálják meg, hátha...

Kati és Gyuri már másnap felkeresték Fila Ferenc nőgyógyászt. Litániá­kat hallottak róla, de már semmiben sem volt bizodalmuk. Amikor bementek a rendelőbe, ugyanolyan apátiával lépték át a küszöbét, mint a többi egészségügy intéz­ményét az utóbbi időben. Belépve felhagytak minden reménnyel...

Azt mondta sikerülni fog. Azt mondta, hogy nincsen semmi olyan ok, ami miatt ne tudnám kihorda­ni a babát - mondja lelkesen Kati.

- Oda kell figyelni és bízni kell magunkban.

Elhittük neki, mert nagyon el akartuk hinni - folytatja -, meg nem is lehetett mást tenni, olyan határtalan optimizmussal mond­ta. Ö hitt benne, ettől mi is hinni kezdtünk. Ha nem találkozunk ak­kor vele, ki tudja, hogy most mi lenne...

Kati befeküdt a kórházba. Negyedszer volt állapotos. Háromszor nem hozott élő gyermeket a világra. Eleinte gyorsan, bár aggodalommal tel­tek a napok, aztán lelassult az idő. Minden ugyanolyan lett. Az összes nap egyforma. Ugyanabban a kórházi ágyban. A hatodik hónapban aztán kinyílt a méhszáj. Ez nagyon veszélyes, mert koraszülést eredményezhet. Fila doktor úgy döntött, „bevarrja” a lukat, nem engedi a babát.

A baba pedig szót fogadott. Időben jelentkezett, hogy immár lejárt az anyában kiszabott idő. Pontosan a negyvenedik héten megszületett Lili. A kis Lili. Időre jött, egy nappal se korábban, se később. A szülés sem volt komplikált.

Sőt! Kati az először szülők kételyeivel közeledett a nővérkéhez.

Nem tudom, nővérke, de eléggé fájdogál a hasam. Mintha fájna. Mint­ha úgy fájna, ahogy olvastam, hogy így kell fájnia, amikor elindul... A nővérke nem hitt Katinak, hiszen az orvos alig pár perce nézte meg, akkor még alig tágult. Ilyen gyorsan nem tágulhat...

Tágulhatott. Amikor kiderült, hogy tényleg szülési fájdalmai vannak, már kint volt a pici feje. Megérkezett Lili. Szórát Lili.

Már akkor tudtam, hogy itt befejeződött a gyerekszülésem - finto­rog Kati.

Miért? - kérdem. - Boldog voltam, hogy túléltük. Örültem, hogy én is megúsztam és Lili is egészséges - hadarja a magyarázatot.

Úgy gondoltam, hogy négy vetélés után Lili így is ajándék az élettől. Meg aztán a hosszú kórházi időszak, az állandó rettegés, hogy mikor megy el Lili, hogy mikor indul meg az idő előtti szülés... Tudod... ezt csak az tudja, aki átélte... Az dobjon utánam követ... - és hirtelen elho­mályosodik Kati szeme.

Gyuri csinosítgatja az emeleti szintet. Az lesz a gyerekeké...

Akartátok a második gyereket? - kíváncsiskodom.

A feleségem nem tervezte... - mondja titokzatosan Gyuri.

Ez az ötödik közös terhességetek. Hogyan viselted?

Nagyon kemény időszak volt. Az első még csak-csak. Az az ismerő­söknél is előfordult. A második már nagyon rossz volt. Próbáltam ma­gamba folytatni. Meg aztán gyerek nélkül. Nagyon szomorú látvány volt. Az ismerősöknek már mind volt gyerekük. Üres volt a ház, a lakás, iga­zán nem volt miért élni. Bár ez közhelyes, tudom, de így éreztem - bó­lint még egyet Gyuri, hogy ezzel is megerősítse, igaz, amit mond.

Kati közben mosogat, mert hamarosan jön haza Lili.

Aztán jött a hír... Megint terhes vagy...

-Jött... Hú... Még elevenen élt bennem az emlék... az első terhességé, a három vetélésé, a hosszú, a hosszú átszenvedett napoké... - mesél Kati.

Megfordult a fejedben, hogy elveteted?

Meg... Éjszakákon keresztül rágódtam rajta... Tudod, lehet, hogy vállaltam volna a másodikat, később, de nagyon-nagyon féltem tőle. Nem a szüléstől, hanem a terhességtől, a problémák miatt. Lehet, hogy tíz év múlva már nem lenne ilyen nagy jelentősége, de most igen.

Úgy érezted, hogy nagyon sokat kihasít az életedből?

Igen.

Közben Gyuri is lejön közénk beszélgetni.

Volt kérdés, hogy lesz vagy sem gyereketek? - kérdezem immár a kispapát.

Nem. Úgy teljes az élet, ha az embernek gyereke van. Egyikünk sem olyan karrierista. Belefér.

Szerinted a Kati életébe is belefér, hogy hat évig otthon marad­jon? - kötözködöm egy kicsit.

Hogy most kétszer hármat vagy egyszer hármat. Fiatalon mehet még így is vissza a munkájába. Még csinálhat akármit - sóhajt egy na­gyot Gyuri. - Meg különben is. Első a család.

Kati tekintete valahol máshol jár.

Azon gondolkodik, hogy vajon mi­ért is döntött a baba mellett.

Aztán mégsem vetetted el. - emlékeztetem a hasában növe­kedő kisfiúra. - Nem... Nem mer­tem elvetetni. Meg hát a Gyuri na­gyon örült neki. Fila doktor hosszú órákon át beszélgetett velünk.

Gyuri, a férjem nagyon akart még egy gyereket... Persze látta, hogy mennyit szenvedtem, féltett, de titkon, mélyen nagyon szerette volna...

De mégsem ez döntött, hanem Fila... Az orvos. Olyan kedvesen, olyan biztatóan tudott beszélni a második lehetőségről, az egészséges gyer­mek születéséről, arról, hogy az elsőt kihordtam, a másodikkal sem lesz gond... Olyan szeretettel beszélt a hasamban lévő kis porontyról, hogy tulajdonképpen már nem is volt kérdés, hogy megtartsam-e vagy sem. Amikor kiléptem a rendelőből, tele voltam optimizmussal, erősnek érez­tem magam. Persze dugig kételyekkel, de úgy éreztem, minden legyőz­hető. Fila doktor meggyőzött...

Gyuri megpróbál nem gondolkodni arról, hogy mi vár a feleségére. Bízik az orvosokban. Ő is. Hogy nem lesz gond.

Lili elmerülve játszik a csörgőkkel. Most már megszokta Attila gondo­latát. Eleinte gyűlölte, hogy van valaki anya hasában, és az a valaki is gyerek, akit anya és apa is ugyanúgy akar szeretni, mint őt.

Eleinte, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, nagyon ellene volt. Most már nem annyira - nézi szeretettel Kati a lányát. - Nagyon félek tőle, hogy mi lesz az első napokban. A féltékenység miatt.

Kati most nem tud úgy játszani, olyan könnyedén fogócskázni Lilivel, mint korábban. Ezt a kislány nehezen érti meg. Újabban minden a kistesóról szól. Most is hívja az anyja, hogy megnézzék a kistesó ruháit. Ren­dezgetik a fiókot.

Látod, ez a kis sapka a tiéd volt. Ebben hozzuk majd haza a kórház­ból - mutatja Kati az aprócska ruhadarabot.

Felveszem - huncutkodik Lili.

Nem veheted fel, mert túl kicsi neked... Figyelj! Ez meg a szomszé­doktól van.

A történet folytatódik! Olvasd el, hogyan születik meg Attila?

Szülőszoba Katival - Elvetélt remények után 4/1. >>

Szülőszoba Katival - Papás szülés lesz? 4/2. >>

Szülőszoba Katival - A szülőszobán 4/3. >>

Szülőszoba Katival - Attila, Isten Ostora 4/4. >>

Azóta 14 év telt el. Hamarosan meglátogatjuk Katit és Attilát, aki májusban fejezi be az általános iskolát...