2018. március 07. írta: SZÜLŐSZOBA

Kriszti, a Tetovált Lány 2. epizód: Édesapám volt a bizalmasom

Kriszti arról mesél, hogy elvesztette az apukáját, akit imádott. Nagyon hiányzik neki... Apa halála után pedig szétesett a családjuk. Neheztel az anyukájára, pedig hamarosan ő is édesanya lesz. Talán Kende érkezése segít újra felépíteni a bizalmat kettőjük között.

Kriszti naplója:

Az egyik legfontosabb személy az életemben ő volt. Az édesapám. Egyben volt apa, barát és lelki társ. Hálás és szerencsés vagyok, hogy ilyen édesapám lehetett. Nagyon fájt, hogy a kapcsolatunk így és ilyen hamar szakadt meg. 2011 decemberig éltük a szokványos mindennapokat, ahogy a hozzánk hasonló családok. Általában otthon találkoztunk, mert napközben mindenki dolgozott. Ekkoriban már nem laktam otthon, de sok időmet próbáltam Apuékkal tölteni. Ha nem tudtam menni hozzájuk - hozzá, akkor telefonon beszéltünk nap, mint nap.

Egy hideg téli decemberi estén 2011-ben olyan telefonhívást kaptam Apától, amire sosem számítottam. Ő pékként dolgozott és éves tüdőszűrőre kellett mennie. Háromszor hívták vissza, utána pedig CT-re küldték, mert találtak egy foltot a jobb tüdején. Mikor ezt elmondta, mondtam, hogy nem lesz gond, nyugodjon meg. Megbeszéltük egymással, hogy senkinek nem mondjuk el karácsony előtt. Még Anyunak sem! Elég nagy teher nyomta emiatt a vállamat, de azt gondoltam, hogy eddig sem hagytam cserben sosem, akkor miért most tenném? Mindig a bizalmasa voltam, ennek így is kell maradnia.

Tudtam, hogy január 2.-án kell menni a tüdőgyógyászhoz. Úgy voltam vele, hogy lehet, hogy csak egy tüdőgyulladásból visszamaradt folt, így tényleg nem kell megijeszteni az egész családot.

Eljött január 2.-a, kiderült, hogy Apunak daganata van. Január 4.-én, pont a születésnapján már Farkasgyepűn volt a tüdőgyógyintézetbe. Vizsgálatok sorozata, de mindent megtett, hogy mielőbb a végére járhasson a dolognak. Egyik napról a másikra letette a cigit és soha többet nem gyújtott rá! Azonban hiába volt minden. A vizsgálatok kimutatták, hogy rosszindulatú a daganat... Január 31-én már Szombathelyen találta magát, ahol nagy műtéten esett át. Az egész jobb tüdejét el kellett távolítani. Amikor csak lehetett anya mellette volt és én is rendszeresen látogattam.

Amikor bepillantottam a kórterembe elkapott a sírás, hiszen még sosem láttam ilyen állapotban. Kicsit lefogyott, kicsit nehezen vette a levegőt, de arra gondoltam, hogy a nehézén túl vagyunk és össze kell szednem magam, hogy erőt tudjak adni neki a folytatáshoz!

Bementem hozzá és abszolút nem értettem, hogy miért búcsúzik el tőlem. Elmondta, hogy a ruháit vigyem haza, hogy vigyázzak mindenkire, mert ő már nem jön haza. Aztán kért egy ágytálat és engem kiküldtek. A következő amire emlékszem, hogy egy nővér kiabált az ügyeletes orvosnak, hogy azonnal menjen. Aput újra kellett éleszteni. Ott, akkor ő meghalt...

Az újraélesztés sikerült, egy hetet töltött az intenzív osztályon. Így az általam elképzelt rövid felépülés sokkal hosszabb ideig tartott, mint azt először gondoltam. Miután kicsit sikerült magát összeszednie következett a kemoterápia és a sugárkezelés. Mindent tűrt szó nélkül és mindent úgy csinált, ahogy mondták neki.

2014.-ben nagy nehezen sikerült rávenni, hogy szedjen a gyógyszerei mellett kiegészítő készítményt. Egy barátja ajánlotta a Culevitet. El is kezdte szedni, örültem, hogy végre valami, amibe hisz és segít a helyzeten egy picit. Ugyanis a kemoterápia mellékhatásait csökkentette. Sokkal jobban viselte, mint azelőtt.

2014 decemberében a Culevit szlogeníró pályázatot hirdetett. A közönségdíjat az nyerte, aki a legtöbb szavazatot kapta. Ez a díj 100.000 Ft volt, amiből 4 havi Culevitet lehetett megvenni. Arra gondoltam, hogy ha egy szlogenem bejut a pályázatra, akkor nincs más dolgom, mint arra törekedni, hogy a legtöbb szavazatot megszerezzem. Sikerült bejutnom a "Mert én az életet választom..." szlogennel.

A verseny 2015.január 10.-ig tartott. Folyamatosan az interneten keresztül posztoltam a szlogent. Majd a végére egy régi barátom segítségével létrehoztam egy eseményt a facebookon. Leírtam a történetünket, folyamatosan fenn tartottam az esemény oldalát különböző videókkal, képekkel és bejegyzésekkel. Minden nap egy IP címről egyszer lehetett szavazni. Az eseményre meghívtam az ismerőseimet, ők pedig a saját ismerőseiket. Lassan azt vettem észre, hogy egyre többen és többen leszünk. A végére már elértük a 18.000 főt. Apa mérhetetlenül boldog volt, hogy miatta ennyien szavaznak.

A végére 36.393 szavazatot kaptunk. Megnyertük. Nem én nyertem meg, hanem közösen! Közös győzelem volt, a mi győzelmünk! A díjátadóra pedig együtt mentünk el. Apával beszélgetett egy tanácsadó is, aki a Culevit munkatársa. Dr. Bors Mária, akinek minden egyes beszélgetésért a mai napig hálás vagyok.

2015 áprilisában végre Apa eljutott a PET-CT-re. Addigra már pontosan tudtam, hogy ez a CT minden pici daganatos területet megmutat, így borzasztóan izgultam, hogy mi lesz az eredmény. Májusba már tudtuk, hogy a CT-n látható elváltozások rosszindulatú végbél daganatot jelentenek. Plusz a nyelőcső környékén sem volt minden rendben. Május 27-én Apát Veszprémben megműtötték a végbéldaganattal. Fájdalmait enyhítette az a boldogság, amikor megtudta, hogy nem kapott sztómazsákot.

Sosem felejtem el, hogy mutogatta, hogy nincs "zsacsi" az oldalán. Aztán hamarosan hazaengedték. Körülbelül egy hónapig minden rendben volt, vagyis látszólag. Eredményeivel rendületlenül ment mindenhova, ahova az orvosok küldték. Pedig egyre többször mondta, hogy már elege van, és nem folytatja tovább. Mégis minden nap felkelt és elment az esedékes vizsgálatra.

2015.július 10-én sem történt másképp. Elment Szombathelyre, hogy megbeszélje a következő lépést az onkológussal. Kitartóan, végigvárta amíg sorra került és pozitívan jött haza. Munka után mentünk hozzá. Akkor már Gáborral voltam. Apa nagyon szimpatizált vele. Szerintem tudta, hogy milyen jó ember. És másnap bekövetkezett, amire nem számítottam. Itt hagyott örökre, mert feladta a harcot.

"Még sírni sem tudtam. Lehet, hogy felfogni sem. Akkor minden olyan gyorsan történt..."

Látni az élettelen testét, látni azt, hogy már nem lélegzik. Akkor csak annyit tudtam, hogy ezt fel kell dolgozni, ezen túl kell lépni. Hiszen az élet megy tovább és hiába fájdalmas, hogy nincs velünk akkor is tovább kell menni életünk útján. Borzasztóan sajnálom, hogy a kisfiam nem találkozhat vele. Sajnálom, hogy nem tudhatja meg, hogy mennyire jó ember volt a nagypapája. Nekünk nem adatik meg a lehetőség, hogy a gyermekünknek nagypapája legyen. Hiszen Gábornak sem az anyukája, sem az apukája nincsen már köztünk.

Én úgy nőttem fel, hogy megtanultam mennyire fontosak a szülők, a család. Tudom, hogy egy jó család mennyire megkönnyíti a mindennapokat. Szeretnék legalább olyan családot a gyermekemnek, amilyenben nekem volt szerencsém felnőni.

U. I. : anno apának létrehoztam egy emlékoldalt. Ezen a linken elérhetitek:https://www.facebook.com/mertazenazeletetvalasztom/