Szülőszoba 15. adás- Timi, a Szivárványbaba anyukája 4. epizód 
Szülőszoba Adatlap: Timi, 33. hét, Lídia Janka szivárványbabát várja.

"A férjemet, anyámat és mindenkit bokszzsákként használtam!" Eső-viharfelhő egy kisbaba elvesztése, aztán a következő baba egy szivárvány. Timi lelke szétcsúszott, amikor 21 hetes babáját megszülte...és elvesztette. Egy dolgot tudott iránytani: a testét. Ebbe kapaszkodott.

Így kitalálta magának a Pilatest, ami a blogírással és a "mindent beszéljünk meg!" habitussal együtt a menekülő útvonal volt a teljes megsemmisüléssel szemben. Timi története rengeteg erőt ad a gyermekvesztős édesanyáknak.

Timi naplója:

A terhesség megszakítása után egy kb. 9 hónapon át tartó hullámvasutazás kezdődött, melynek a végén megfogant Lidus. A gyógyulásom azzal kezdődött, hogy a történetemmel, azzal, ahogy én megéltem, segíteni akartam és mivel amúgy is szerettem írni, más témában is írtam blogot, így az tűnt a legjobbnak ha a veszteségem, fájdalmam, épülésem kiírom magamból. Ez lett a Lelkem szottya.

A terhesség megszakítás történetével kezdtem, majd mindig frissen, aktuálisan írtam le az érzéseimet. Azt akartam, hogy látszódjon, hogy ez egy folyamat. Nem egy évvel később, gyerekkel a karomban akartam azt mondani, hogy „tessék, meggyógyultam”, hanem megmutatni, hogy ez milyen folyamat és igenis van létjogosultsága a fájdalomnak!

Egy hónap kihagyás után a munkába is visszaálltam, de tudtam, nem folytathatom ugyanazt ugyanúgy. Addig a város különböző pontjain tartottam edzéseket, de elérkezettnek láttam az időt, hogy saját stúdióm legyen. Szeptember közepén, 1 hónappal a szülés után, a kezemben volt a lakás kulcsa. Úgy éreztem, hogy valaminek születnie kell. A babám meghalt, a terhességem megszakadt, én a szégyentől, fájdalomtól ki sem láttam, de ott tombolt bennem az életenergia és valamibe át kellett vezetni.

Sírva, kisebb idegösszeomlások közepette bútoroztuk be a stúdiót, és szerveztem meg az ottani a munkát. Visszanézve, el nem tudom képzelni, honnan volt rá erőm. Még egy iskolában is levizsgáztam. Akartam, hogy normális legyek, hogy haladjak, hogy valamit felmutathassak, mert különben belehaltam volna a bánatba.

A gyászfolyamat magával hozta, hogy sorstársakat kerestem, akiket a blogom miatt meg is találtam. A közelembe lévő kisbabás, várandós barátnőimmel nem tudtam szóba állni, és leginkább azért nem, mert az én szégyenem volt olyan mértékű, hogy el kellett bujdokolnom, minden „teljes értékű anya” elől, mert úgy éreztem, én elbuktam ezen a vizsgán.

Komoly önismereti folyamatba mentem bele, amiben a saját szüleimhez, fogantatásomhoz aló viszonyomat tártam fel és ez volt nálam a kezdeti lépés, hogy meglássam, miért vagyok olyan, amilyen, hogy elismerjem, ami gyerekkoromban nekem is fájt és hogy a szüleimmel is megváltozzon a viszonyom. Gyásztanácsadónál is voltam, ami egy fordulópont volt: 3 órás emlékezés, mely egyben egy hatalmas elengedés is volt nekem, testi tünetekkel kísérve.