2018. november 30. írta: SZÜLŐSZOBA

4 hónap Csodaországban

Ami most van, az annyira evidens, olyan megkérdőjelezhetetlen. Olyan, mintha mindig ez lett volna. Lakik egy kislány velünk. 4 hónapos lesz 1 hét múlva. A kislányom. A testemből. Nyomja a kakimakit meg a pukkandúrt és néha ordenáré módon nyakon vagy felkaron hány aludttejjel.

Az idő múlásának értelmezése abszolút relatív. Azaz az idő érzékelőjének lelki állapotán múlik. Pontosan emlékszem még, mikor 2016 júliusában a második genetikai vizsgálatra vártunk 1,5 órát kb. Az 10 év volt az életemből. Mikor Lídia Janka megfoganására vártam kb. 6 hónapot, az volt másik 5 év az életemből és már azt is elhittem, hogy ebben az életben nekem nem lesz több gyerekem. Aztán a kislánnyal a pocakban már nagyon tudtam, hogy 9 hónap rettenetesen hosszú idő, de nem tűnt többnek 9 hónapnál. Mióta megszületett a 4 hónap, mint 4 nap röppent el, de valami olyan idődimenzióban, ahol annyi élmény ért, hogy az első 1 hónapot kb. el is felejtettem.

Olvastam mindenfélét, hogy mennyire ki kell buknia egy friss anyukának. És valóban, most már látom, hogy az első pár hét nehéz is volt, de az agyam ezt szépen becsomagolta és elsüllyesztette a tudatalattimban és most már komolyan csak a jóra emlékszem, olyannyira, hogy legszívesebben újra terhes lennék és kezdeném az egészet elölről. Ilyenkor azért eszembe jut a szülésvideónk, ahol kerek-perec kimondom, hogy duplán fogunk védekezni! És azért csak hinnem kéne a szülőágyon nyilatkozó önmagamnak…Mert ő még nem tudta, hogy ez a gyerek veszélyesen cuki lesz, hogy ilyen rohamtempóban fog nyílni az értelme, hogy ilyen jókat fog aludni éjszaka, és ennyire kedvesen mosolyog majd mindenkire.

Olyan kisbabával van dolgunk, akiből még akarok vagy hármat, bármennyire is tudom, hogy milyen pokoli út vezethet egyetlen egy megszületéséig is. Valószínű azért is olyan meseszerű nekem ez az egész, mert én mindig tudtam, hogy van felesleges energiám, amit már a férjemen sem tudtam levezetni veszekedések formájában (mondanám, hogy vicc, de nem az). Nekem gondoskodnom kell. Nekem szerveznem kell. Nekem akkor jó, ha nincs egy perc nyugtom sem. Én gyerekkel az ölemben és egy mobiltelefonnal egy esküvőt megszervezek, és pilates témában bárkit tájékoztatok, miközben pelenkázom vagy szoptatok.

De persze van, hogy nekem is sok. És tudjátok mikor sok? Mikor mást akarok csinálni. Mikor nagyon el akarok valamit intézni és ő pont akkor sír. Mindez tanít is engem figyelni, ott lenni, nem mást csinálni. Egyensúlyozom. A 4. hónapra minta eltűnt volna a testemlékezetem. Milyen volt, mikor a pocakban volt? A gyomorégésre emlékszem. De tulajdonképpen tényleg bennem volt? Annyira semmi nyoma és ezt sosem hittem volna. Ugyanolyan a testem, mint a teherbe esés előtt. Látjátok, nem csak a stíra és a háj lehet aggasztó, hanem az is, ha nincsen semmi. Még a gátam sem fáj időjárásváltozásra, pedig jelen klimatikus viszonyok között minimum szenvednem kéne tőle. Szóval úgy érzem magam, mint aki egy éve szült és már készen is áll egy újabb terhességre.

Makacsul nem félek a gyereknevelés témában sem semmitől. Igaz este, miután elaludt, be-benézek a szobába, hogy emelkedik-e a mellkasa, a légzésfigyelőt már azért sem üzemelem be újra. Én bízom ebben a gyerekben (tudom, tudom, nem minden ezen múlik). Meg magamban. Igen magamban, hogy tudom etetni, hogy el tudom látni, hogy a megérzéseim valódiak, hogy nem ártok neki azzal, ha önmagam vagyok és éppen a saját igényeim elégítem ki, hogy a sírása sokszor csak hiszti, amolyan „gyere anya, foglalkozz velem” és talán megérti, ha nem mindig tudok rögtön ugrani. Nincs bűntudatom, ha otthon hagyom valakivel 2-3 órára még akkor sem, ha sír, mert tudom, hogy szerető kezekbe hagyom és mikor visszatérek, maximálisan kárpótolom. De azért igyekszem, nem gyakran távol lenni tőle.

Ahogy írom ezt, sírni kezd…ott fekszik a játszószőnyegen és hisztis hangon, megfeszített kis ujjakkal kiabálja: „Anya, én már halálra unom itt magam…”. Ölbe veszem és átjövünk a gyerekszobába. Ez most sokkal érdekesebb. Én hozom a laptopot és a földre ülök mellé. Mert ezt a bejegyzést szeretném megírni és szeretném, ha ő sem sírna. Talán erről fog szólni az elkövetkező pár évünk. Érzem, hogy ez nem könnyű. Hogy most már mindig lesben áll némi aggódás és már sosem csinálhatom igazán azt, amit szeretnék, legalábbis nem pont akkor, amikor nagyon jól esne. De mégis ebben a felelősségben, ebben a kötöttségben, ebbe a nehézségben van valami, ami most mélységesen kielégít és valódi csodákban részesít.