2017. december 10. írta: SZÜLŐSZOBA

Szülőszoba Tecával - Elhalt remény 4/2. rész

Teca csak akkor tudta elengedni a kisfiát, amikor fizikálisan nem volt mellette. Teca akkor, a műtő ablakánál mindent elvesztett. A fiát, a reményt, az életcélt, a szeretetet, a hitet és önmagát. Teca akkor, ott a fia halottaságyánál elhagyta az életet.

Teca abbahagyta a munkát. Éjjel–nappal a fia mellett élt. Egy szobát kaptak a kórházban. Szili dolgozott, Teca meg minden héten elvitte a kórházba azt a pénzt, amit a férje keresett. Egy-két hét múlva már nemcsak a szobára, hanem a főorvos zsebébe is rakni kellett, hogy odafigyeljenek Ricsikére.

Ennivalóra meg más efféle földi dolgokra nemigen kellett költeniük, mert enni úgysem tudtak. Nem ment le egy falat sem a torkukon. Teca egészen biztos volt benne, hogy Ricsike egyszer csak megszólal és – ha más nem – tolókocsiban hazavihetik. Teca mindennap megvásárolta
a sportújságot, felolvasta a híreket, elmesélte, hogy kivel mi történt és beszélt a régi dolgokról. Ricsike ugyan fizikálisan nem jelzett, de Teca tudta, hogy érti, amit mond. Csak egyszer szólt a maga eszközeivel. Egyszer, amikor az édesapja ment el, Teca odaszólt Ricsikének. „– Nézd, apa
megy el, intsél neki!” Ricsike felemelte a kezét. Akkor. Egyszer. Először. És utoljára…

Teca pénztárcája már végképp kiürült, úgyhogy akárhogy, de helyet kellett keresni valamelyik rehabilitációs intézetben addig, amíg Ricsike rendbe jön. Sikerült is Pesten találni egy helyet. Ricsike már fél éve volt kómában. Az édesanyja azóta egy percre sem hagyta el. Vele aludt, vele lélegzett, vele evett. Egy nap festés kezdődött a kórházban. Ricsikét el kellett vinni egy másik kórterembe, ahol a mamája nem tudott vele aludni éjszaka. Teca éjfélkor ment el a kórházból, de reggel ötkor már megint
ott állt a kapuban. Ricsike kórtermében nem talált senkit. Boldog volt, hogy újra visszavitték a megszokott helyre, hát odarohant. Ricsike ágya helyén festőállványok éktelenkedtek. Ricsike a műtõben volt. De már nem lélegzett. Akkor ment el, amikor az édesanyja nem volt mellette. Addig
képtelen volt itt hagyni azt, akit a legjobban szeretett. Teca csak akkor tudta elengedni a kisfiát, amikor fizikálisan nem volt mellette. Teca akkor, a műtő ablakánál mindent elvesztett. A fiát, a reményt, az életcélt, a szeretetet, a hitet és önmagát. Teca akkor, ott a fia halottaságyánál elhagyta az életet. Ricsikével halt.

A gyász
Teca Ricsike halála után bevett egy zsáknyi gyógyszert, de nem halt meg. Pszichiátrián kezelték sokáig, de nem akart meggyógyulni. Nem tudott meggyógyulni. Az a lény, akinek szentelte az életét, nincs többé, tehát nincs miért itt maradni a Földön. Talán egy fél évvel később, amikor Teca hazament, pakolgatta az emlékeit a polcon. Talált egy lapocskát Ricsike kézírásával. Gyorsan leült a kanapéra, oda, ahonnan Ricsike utoljára telefonált neki, és megpróbálta felfogni azt, amit látott.
„Never give up!”, majd megfordította ugyanez a szöveg volt magyarul: „Soha ne add fel!” Ricsike üzent az édesanyjának. Teca úgy érezte a fia egyengeti mostantól az útját. Az első gondolata az volt: nem feladni egyet jelent azzal, hogy újra gyermeket szülni.

Az új élet reménye
Ladánybene. Hosszú, barátságos község. Kecskeméttől nem messze. Idejövünk, hogy megismerjem Terit és a kis jövevényt. Hamar megtaláljuk a házat. Egy fekete, hosszú hajú, mosolygós nő jön elénk. – „Teca vagyok”
– mondja. Eztán én is így szólítom. Nem Teri, hanem Teca. Belépünk a lakásba. Szili, Teca férje most nincs itthon, mert a kórházban infúziót kap a dereka miatt. Amúgy cukorbeteg lett a tragédia óta. Az eltemetett könnyek és feszültségek kijöttek valahol. Szóval Szili majd hétfőn jöhet haza. Teca még sincs egyedül itthon. Hárman vannak. A kis Ádámka a hasában és egy másik fiú, aki több tucat alakban mosolyog rám a falakról, a polcokról. Csecsemőkorban, óvodásként, iskolásként, fiatalemberként. Ricsike az. Teca gyertyát gyújt, most volt szenteste, de egyébként is szereti a viasz illatát és a tűz melegét. Újra szemügyre veszem a fotókat. Egy gyászjelentést látok bekeretezve a sok vidám arc között. A fekete keretes képről ugyanaz az arc néz rám, mint a többiről. Teca észreveszi tanácstalanságomat.

– Nem most raktam ki ezeket a képeket. Ezek akkor is itt voltak, amikor még Ricsike élt. Csak egyet raktam később oda – és a gyászjelentés felé bök a fejével. Teca odamegy a fiókhoz, és elővesz egy nagy csomag iratot. Oklevelek, dicséretek, érmek. – Tudod –mondja –, én mindig azt mondtam,
hogy nem is tudom, hogy adott a Jóisten nekem ilyen tökéletes gyereket. Aztán később megértettem. Azért adott és kapott ennyi-ennyi szeretetet Ricsike, mert bele kellett férnie ebbe a 13 évbe. Meg kellett élnie mindazt, amit mások 80 év alatt élnek meg – mondja Teca, majd folytatja a kitüntetések lapozgatását. Mind, mind ugyanarra a névre: Baranyi Richárd. Elmosolyodik, amikor a következő szöveget olvassa:

„Drága Anyucikám! Isten éltessen sokáig! Szerető kisfiad: Ricsi” – Ezt 98-ban írta a szülinapomra – mosolyog Teca. Úgy beszél minderről, olyan természetességgel, mintha a fia felszaladt volna az emeletre. – A tragédia másfél éve történt. Tudod, hosszú, hosszú hónapokig nem tudtam róla beszélni, de egy ideje jólesik. Nyugtató, hogy beszélhetsz róla, hogy kibeszélheted a fájdalmadat. Szerintem Ricsike is erre kérne.
Ladánybene temetője a falu közepén őrzi az elhunytak nyugalmát. Teca vezet a kis úton, a kisfia irányába. A sírkövön ugyanaz a kép, amit a gyászjelentésen láttam. Fiatal férfi néz előre büszkén már pelyhedző szakállal, biztos tudatában annak, hogy nagy jövő előtt áll, s hogy ezért a jövőért megtesz minden tőle telhetőt. Az, hogy nem sikerült neki, nem rajta múlott. A sírfalon egy anya üzenete: „Anyák, nem tudjátok, mi a fájdalom, míg gyermekedet nem fedi sírhalom.”

Teca, amikor megtalálta a fia üzenetét – „Ne add fel!” –, elhatározta, hogy megmenti a saját életét. A férjével, Szilivel megbeszélte, hogy másképp ez nem lehetséges, csak akkor, ha újra gondoskodhat valakiről. Kijelölték a napot, amikor Teca teherbe eshet. Azon a napon meg is történt, és két hét múlva Teca már tudta, hogy újra kisbabát melenget a szíve alatt. Teca elkezdett tervezni. Kiságyat vett, játékokat, ízlésesen előkészítette az új kis családtag érkezését. Volt megint mivel foglalkozni. Teca
azonban még most is üresnek érzi magát. Készülődik, várja a kisbabát, de a gondolatait még mindig Ricsike foglalja le.
– Nem gondolod, hogy megoldhatatlan probléma elé állítjátok majd Ádámot? Hogy mindig Ricsikéhez hasonlítjátok majd?
– Az biztos, hogy nem lesz könnyű. Ricsike egy példakép volt. Még egy ilyen nincs. Nem lehet pótolni – mondja Teca elgondolkozva –, de sokban fog hasonlítani hozzá. Meg hát attól is nagyon sok függ, hogy hogyan neveljük.

A szülész
A nagykőrösi kórház és rendelőintézet előtt találkozunk. Szép új épület. Itt rendel Székely főorvos, akinek a magánrendeléséről Teca olvasott valahol. Elment hozzá, megbeszélték a tudnivalókat, és
Székely főorvos azonnal odaadta a mobilszámát. Ez olyan nagy bizalmat keltett Tecában, hogy azonnal mellette döntött. Még egyetlen orvos sem adta oda neki a mobilszámát. Nem mintha bármi
miatt akarná keresni, de ez biztonságérzetet ad, ha valami mégis nyugtalanítja, azonnal felhívhatja.
A rendelő előtt sor. A padon várakoznak az anyák. Itt végzik Nagykőrös és környéke terhes gondozását. Szülni nem lehet itt. Korábban volt szülészet, de a szépen felújított, jó műtőkkel is ellátott intézményt elsősorban rehabilitációs központként akarják használni. Ez nagyon fáj sokaknak a városban, de nincs mit tenni. A közeli másik két város kórháza lobbizott ezért, hogy aztán utána az itteni kismamákat is ők láthassák el. A „beteg” ugyanis pénzt hoz a kórháznak. Így most Teca Ladánybenén lakik, Nagykőrösre jár terhesrendelésre és Cegléden fog szülni. Belépünk az ultrahangra. Székely főorvos udvariasan lesegíti Teca kabátját. 30 éve szülészkedik Nagykőrösön. Azt mondja, hogy a családja ugyan tudja, hogy sokszor nincs mozi, nyaralás és így tovább, mert szülő nője van, de ezzel együtt élnek.

– Ezt mi vállaltuk fel. Ezt a külön életmódot. Sikerélményt ad a sok szép gyerek. Boldog vagyok, amikor látom, hogy egy egész városnegyed született nálam, sőt, már azok jönnek szülni hozzám, akik nálam születtek. Ez nagy öröm. Ezt a bizalmat meg kell hálálni. Ha kialakul egy orvos-beteg kapcsolat, akkor bármikor rendelkezésre kell állni. Én is elvárnám az orvosomtól ugyanezt – mondja határozottan Székely főorvos.
– Arról nem is beszélve – folytatja –, ahol bizalom alakult ki, ott érezni, hogy az izmok lazák, elernyedtek, ahol pedig nem, ott görcsösek. Pedig a szülésnél nagyon fontos a laza izomzat, meg hát az együttműködés is nagyon fontos. Az, hogy higgyen az orvosában a szülő nő. Ez a szülésvezetés lényege. Az ultrahang tökéletes. Ádámka CTG-lelete kiváló. Teca január 7-re
várja a babát, de aggódik amiatt, hogy a férje folyamatosan dolgozik, így mindig egyedül van otthon, és télen Ladánybenéről Ceglédre bejutni nem egyszerű mutatvány. Így megbeszélik az orvossal, hogy szilveszter előtt egy nappal, a terminus előtt egy héttel, beköltözik a kórházba. Teca nem fél a szüléstől. Az a lelki gyötrődés, amin már keresztülment, megedzette. A fizikai fájdalom már nem jelent kihívást.