2017. december 11. írta: SZÜLŐSZOBA

Szülőszoba Tecával – újjászületés 4/1 rész

"Anyák, nem tudjátok mit jelent a fájdalom, míg gyermeketeket nem fedi sírhalom.”- Aneorizma – mondta a kórházban a fõorvos. Mindannyiunk feje felett ott lóg az aneorizma kardja.

– Jó napot kívánok! Andrea! Székely doktor vagyok Nagykőrösről. Beszéltem az egyik anyukával, és
akkor megadnám a telefonszámát. Nincs ellenére a dolog, most éppen vásárolnak a férjével Pesten, de szerintem hamarosan lehet hívni őket.

-Rendben, nagyon köszönöm – mondom, miközben a lányom húzza a szoknyámat befelé a bemutató terembe.

-Ja és még valami – hallom Székely doktor szavait valahonnan a távolból – Legyen vele kíméletes! Nagy tragédia történt velük… – „Persze, persze” – gondolom magamban – aztán rohanok be a bemutatóterembe. Nézem a lányom sudár mozgását. Minden gond tovatűnik, ahogy siklik a parketten. Látom, hogy gyakran kinéz rám, mit is szólok hozzá. Csak úgy a szemhéja mögül, hogy biztos legyen benne, figyelem, és tetszik, amit látok. Megerősítést vár. Meg én is tőle, hogy mindent jól csináltam, amikor neveltem. A keringő tovaúszó dallamába belehasít egy mondat,

–„Legyen vele kíméletes, mert nagy tragédia történt velük…” De mi? Autóbaleset? Lebénult valaki vagy mi? „Lolita kiinteget, aztán befejeződik a zene. A lányok elmennek öltözni, én meg az előtérbe telefonálni. Teri – még egyszer leellenőrzöm a nevet, és telefonálok. Tessék! Baranyi Szilveszterné – hallom a másik oldalról a határozott, kemény női hangot.

–Jó napot kívánok, Kandász Andrea vagyok, a Szülőszoba c. sorozat miatt telefonálok. Befejezték a vásárlást? Nem zavarok?

–Nem, nem… – Mikor találkozhatnánk? – kérdezem. – Jövő pénteken például? – kérdezi Teri. – Rendben – mondom –, miközben a gyerekek kirohannak az öltözőből, és Lolita hatalmas erővel átöleli a derekamat. Alig kapok levegőt.

–Jaj, bocsánat – mondom –, csak a lányom táncóráján vagyok, és úgy megölelt, hogy bennragadt a szusz. Nevetést hallok a másik oldalról.

–Jaj, a Ricsike is szokott ilyet csinálni – hallom. – Igen? – kérdezem –, és ki az a Ricsike? – A kisfiam – mondja Teri a magától értetődő választ. – Nem az első gyerek? Úgy tudtam, hogy nincs gyereketek. – De van, csak meghalt – hallom távolról a gyereküvöltés közben. – Értem – mondom – sajnálom – folytatom, de nem fogom fel a szavak értelmét. – Teri, akkor pénteken. És köszönöm… Még egy sapka, egy kesztyű, egy cipő, soha semmi sincs meg. Valahogy a dolgoknak lába kel, mielőtt Lolita hátizsákjában landolnának.

Összeszedem a széthagyott holmikat a táncterem fogasainál kissé puffogva, aztán „Indulj”-t kiáltok, és lábunk alá vesszük a lépcsőket Carmen gyárcsarnokában. Arra hasonlít leginkább ez a szenvedélyes hely. „Van, csak meghalt” – kalapálnak a szavak a fejemben. „Úristen! Ezt nem lehet elviselni, szerencsétlen asszony, de hogyan, miért, mikor, mekkora volt a gyerek?” – törnek fel belőlem a keserű gondolatok, elérzékenyülök és átölelem szorosabban a lányom vállát, mielőtt egy lágy puszit nyomok az arcocskájára.

Ricsike

A Baranyi házaspár megbecsült és szeretett tagja a ladánybenei közösségnek. Teca és Szili maguk is Ladánybenén ismerkedtek meg. Egy bálban. Az esküvő után nem volt kérdés, hogy hamarosan baba is lesz. Teca nagycsaládban nőtt fel, szeretet vette körül mindig, úgyhogy gyerek nélkül nem is talált volna célt az életének. Ricsike egy nagyon nehéz szülés eredményeként érkezett Baranyiékhoz, de már első pillanatban tudni lehetett, hogy ezt a kis lelket csakis Tecához és Szilihez küldhette a Jóisten. Õ csak itt lehetett boldog, de itt nagyon. Teca és Ricsike sülve-főve együtt voltak. Ricsike már négyéves korában írt, olvasott, hosszú meséket mesélt és versmondó versenyeket nyert.

Ahogy cseperedett, úgy nyílt ki az értelme, amit az édesanyja folyamatosan pallérozott. Teca élete a gyermeke lett. Szili sokat dolgozott fuvarozóként. Õ tartotta el a családot, de a hétből két napot így is reggeltől estig együtt töltött a család. Ricsi iskoláskorára már Ladánybene büszkesége lett. Õ volt a legjobb focista, a legjobb klarinétos, a legjobb matekos, a legjobb versmondó. A ladánybeneiek büszkesége lett a fiú. Az édesanyja pedig egyre mélyebb szeretettel nézte a már-már felnőtté váló fia sikereit.

Teca bármennyire szerette a gyerekeket, úgy érezte, hogy nem akar másodikat. Részben azért, mert nagyon nehéz volt az első szülés, részben meg azért, mert tökéletesnek érezték a saját családjukat. Olyan szeretet-szövetségnek, ahonnan nem hiányzik semmi, legkevésbé egy negyedik személyiség. Így aztán Teca Ricsikének szentelte az életét. Szili is sokszor ültette maga mellé a fiát
az autóba. Ricsike meg élvezte. Térképeket gyártott, hogy milyen útvonalon közelítsék meg a célállomást. Melyik útvonal a legrövidebb.
Szili annak biztos tudatában csinálta a vállalkozást, hogy a fia átveszi majd, ha megnő. Egyszer éppen erről gondolkodott a volán mögött, meg arról, hogy reggel Ricsikével együtt indulnak az ország
másik végébe, amikor megszólalt a mobilja. Egy kétségbeesett hang mondott valamit, Szili arca eltorzult, és rálépett a gázra. A sebességmutató felszökött, ameddig csak tudott…

Teca éppen egy helyes kis piros fülbevalót mutatott az egyik vevőnek a boltban, ahol dolgozott, amikor megszólalt a telefonja. Ricsike hívta, hogy elfelejtette feladni a levelet a nyelvvizsgával kapcsolatban, mit csináljon, mert jön a hétvége, hátha lemaradnak. Teca megnyugtatta a fiát,
hogy hétfőn majd feladják. Nem lesz abból semmi baj, aztán elbúcsúztak egymástól… 10 perc múlva ismét megszólalt Teca telefonja. Ricsike kétségbeesett hangja könyörgött a másik oldalon.

-Anya! – hadarta –, gyere gyorsan, mert zsibbad a jobb lábam. Ricsike ijedt hangja elborzasztotta az anyját. Tudta, hogy Ricsike nem szokott csak úgy megijedni, Teca gerincén végigfutott a forróság. Bezárta a boltot, beült az autójába és viharzott hazafelé. Közben felhívta gyorsan a lakást,
de már senki nem válaszolt. Teca kétségbeesve nyomta a gázpedált.

Kóma
Teca otthon nyitva találta a kaput és a ház ajtaját is. Berohant a nappaliba. Érezte a bőrén, ahogy az izzadságcseppek lassan haladnak a pórusain. Ricsike a kanapén ült. Nem szólt semmit. Akkor már nem tudott beszélni. Csak meredt maga elé, és az arca eltorzult a fájdalomtól. Teca megpróbált mélyeket lélegezni, hogy átlássa a helyzetet. Hogy pánik nélkül tudjon intézkedni. Hosszú, mély levegőt vett és a telefonhoz rohant. Mentők – tárcsázta a számot. A mentősök azt ígérték, hogy azonnal jönnek. Teca még nem gondolt semmi nagyon rosszra, csak arra, hogy megpattant egy kis ér esetleg, de majd hamar rendbe hozzák. Visszarohant a nappaliba. Ricsike még mindig ugyanabban a helyzetben meredt maga elé. Nagy fájdalmai voltak. Teca tehetetlennek érezte magát. Gyorsan felhívta Szilit. Artikulálatlannak tűnő hangon elhadarta, hogy Ricsike nem szól semmit, majd lecsapta a kagylót. Szili akkor lépett a gázra…

– „Aneorizma” – mondta a kórházban a fõorvos pár nappal később. Mindannyiunk feje felett ott lóg az aneorizma kardja. Ez egy veleszületett fejlődési rendellenesség, ami sokaknál soha nem derül ki, mert nem okoz panaszt. Az agyban bizonyos erek érfala vékonyabb, mint kellene. Ha olyanja van, akkor megpattan, és bevérzéseket okoz az agyban, amely elpusztítja az érintett sejteket. Ezt a betegséget nem lehet kimutatni és azt sem lehet tudni, hogy egyszer csak mitől reped meg és miért pont
akkor. Ricsikénél a mozgásközpontot, a beszédközpontot és a légzőközpontot is érintette a károsodás. Lemondtak róla az orvosok. Az orvosok igen. Az édesanyja sohasem.