2018. április 13. írta: SZÜLŐSZOBA

A férjem csak a szüléstől fél, a pelenkázástól nem! -Szivárványanyu Timi 5. epizód

Kíváncsiak vagytok Szivárványanyu-Timi és Ágoston kislányának szobájára? Szerintetek fontos, hogy milyen MAGAS legyen a pelenkázó? GURULJON-E a kiságy? Timi és Ágoston mesélnek arról is, hogy milyen félelmeik voltak, miután első gyermeküket elveszítették és hogyan lendültek túl a negatív érzéseiken.

Szülőszoba 18. adás- Timi, a Szivárványbaba anyukája 5. epizód
Szülőszoba Adatlap: Timi, 34. hét, Lídia Janka szivárványbabát várja.

"Sokáig paráztunk, hogy mi lesz, ha....... Akkor nyugodtunk meg, amikor kiderült, hogy kislány.... Ő az, akit várunk ....."

Timi naplója:

Komoly önismereti folyamatba mentem bele, amiben a saját szüleimhez, fogantatásomhoz aló viszonyomat tártam fel és ez volt nálam a kezdeti lépés, hogy meglássam, miért vagyok olyan, amilyen, hogy elismerjem, ami gyerekkoromban nekem is fájt és hogy a szüleimmel is megváltozzon a viszonyom. Gyásztanácsadónál is voltam, ami egy fordulópont volt: 3 órás emlékezés, mely egyben egy hatalmas elengedés is volt nekem, testi tünetekkel kísérve.

Mindig egy picit előre haladtam, de olykor nagyon mélyre estem vissza. Egy dolgot tudtam, hogy mennem kell előre. Rajta voltunk a baba projekten, de megmondom őszintén a testem tiltakozott ellene, és mikor végre kicsi Lidus 9 hónap után megfogant, számomra az a feladás pillanata volt. Elegem lett a gyerekcsinálásból. Rendszertelen ciklussal, mindenféle orvosi beavatkozás nélkül sikerült egy olyan pillanat után, amelyben átéltem, hogy „ennyi volt, elengedem, most már élni fogok”. Nagy meglepetésemre lett pozitív a teszt. Közben kineziológushoz is jártam, mindenhol azt kerestem, „ki vagyok én” és nem azt, hogy „miért nem jön a baba, mikor leszek terhes”. Éreztem, hogy magamat kell megtalálnom és ha én rendben vagyok, akkor majd jön ő is, a kicsi lány, akit nagyon várunk.

Összességében, ami nekem segített az a nagyon erős belső vágyam és kitartásom, hogy meggyógyulok, nem hagyom magam. Az hogy megengedtem magamnak, hogy fájjon, amennyire csak kell. Ha kellett toporzékoltam, ha kellett elbújtam, megadtam az érzelmeimnek a teret. Szakemberhez fordultam, mert nekem hasznos volt, hogy egy külső szemlélő kísért a folyamatban. A pilates, a mozgás és a munkám magabiztossá tett. Az életem ezen területén tudtam teremteni, alkotni. Ahol csak lehetett, beszéltem arról, hogy mi történt velem, hogy ne titok és szégyen lengje be az életem.

Mire Lidus jött, készen álltam. Vele az első 16 hétben aggódtam, amikor is megtudtuk, hogy kislány jön hozzánk. És onnantól megnyugodtam. Tudtam, hogy ő az, aki már régen jelzett nekem, hogy jönne és hittem, hogy maradni fog. Időnként előtört a kisfiam miatti fájdalom, de hagytam és Lidusnak is elmondtam, hogy nem miatta sírok. Aztán a középidős genetikai ultrahang után új időszak jött, amit nem ismertünk. Elkezdtem kismama lenni.

Boldog, aki tervez, aki vásárol, aki készül, aki olyan mint más. Laza voltam, ettem, ittam, utaztam, úgy éreztem, velünk már semmi baj nem történhet. Felszabadultam, meggyógyultam. De nem Lidus miatt, hanem magam miatt és mire ő jött, én már olyan ember tudtam lenni, akit ő az anyukájának megérdemel.