2018. október 05. írta: SZÜLŐSZOBA

Megszületik Boróka, az ajándék: NoparaMama - SuciTimi 8. epizód

Megpróbáltam teljesen kizárni a külvilágot körülöttem. Becsuktam a szememet és befelé figyeltem. Figyeltem a testemet. Az ösztön és a tudatosság állt hol egymás mellett, hol szemben egymással.

És a főszereplő, akinek szemszögéből soha nem fogjuk megtudni, milyen is lehetett átélni, megélni mindazt, ami itt kint dokumentálva lett papíron, képek formájában, felvételen és nem utolsó sorban a szívünk-lelkünkben.

Ennek ellenére mégis szerettem volna felvenni vele a kapcsolatot odabent. Még otthon megbeszéltük, hogy ügyesek leszünk mindketten és segítjük a másikat. Kihasználva a méh összehúzódásokat, kértem, hogy kuporodjon össze annyira, amennyire csak lehet, kis fejét helyezze irányba és akarjon nagyon kibújni.

Vizuálisan láttam magam előtt, ahogy piciny lábaival segíti magát előre és látja a fényt az alagút végén. Én pedig majd abban fogom segíteni, hogy nyugodt és higgadt maradok, ura önmagamnak, testemnek. Nem veszítheti el egy ember ilyenkor a figyelmét, fontos összpontosítani.

Nem engedhetjük meg azt magunknak, hogy rábízzunk mindent a véletlenre, majd lesz valahogy... Ez pontosan nem az a helyzet. Valakinek csak egyszer adatik meg, valakinek többször, de olyan is van, akinek soha nem lesz lehetősége átélni ezt a csodát.

Éljünk vele, éljük meg ezt a pillanatot! Készüljünk rá! Adjuk meg a módját! Legyünk ösztönösek, de mégis tudjuk, mit akarunk. Ne legyen minden mindegy. Nők vagyunk, ez a mi feladatunk, a mi kiváltságunk, a mi ajándékunk.

Azt olvastam, hogy még az arcizmainkkal is tudjuk segíteni mindezt. Nem szabad feszíteni. El kell engedni. Ha hiszitek, ha nem, figyeltem rá és tényleg sokkal jobb volt. Valamint a nagy levegő vétel és a hosszú, elnyújtott kifújás szintén csodákra képes egy-egy fájásnál.

Elhatároztam, hogy nem szeretnék oxitocint és fájdalomcsillapítót, csak kivételes esetben. Illetve elszánt tervem volt, hogy szeretnék sétálni amennyiben van rá lehetőségem. Megbeszéltük Zolival előre, hogyha nem lennék esetleg „képben”, ő akkor is emlékeztessen erre, bátorítson, hogy keljek fel.

Több mint 8 óra stagnálás után, csupán egyetlen ujjnyi tágulást követően a szülésznőm, Klári félre hívott és megkérdezte, hogy mi a véleményem arról, ha a terveim ellenére egy kis mennyiségű oxitocin kerülne a szervezetembe, ezzel is segítve a tágulást. A bizalmam megkérdőjelezhetetlen feléjük, remek szakemberek, így elfogadtam a javaslatot.

Ez a folyadék erősíti a fájdalmat, de úgy éreztem, hogy ura vagyok a helyzetnek. Több órán keresztül. Majd elérkezett az a pont, amikor az ember el tudja veszíteni uralmát a saját teste fölött, a toló fájások következtek. Még most is fel tudom idézni az érzést, ez leírhatatlan. Mint amikor rá tör valakire a sírás.

Azt nem tudod azonnal abbahagyni. Jön és kész. Ott már muszáj nyomni, a hang is jön magától. De akár említhetnék egy hirtelen jött hasmenést/székelést is, amikor szintén nem tudja az ember kontrollálni saját testét.

Amikor elérkezett ez a pillanat, fél füllel hallottam Klári hangját, hogy még egy párat bírjak ki és addig ne nyomjak, mert nincs még meg az a bizonyos 10 ujjnyi.

Azt szokták mondani, hogyha az emberrel valami jó dolog történik, akkor 1 óra 1 percnek tűnik, ha viszont rossz, akkor 1 perc 1órának. Nagyon érdekes, de meg nem mondtam volna, ha saccolnom kell, hogy a magzatvíz elfolyástól számítva 12 óra telt el. Sokkal kevesebbnek éreztem. Ha nem látom az órát, el sem hiszem.

Mert attól függően, hogy fáj, ez egy csodás dolog. A fájdalom vele jár. Azt is tudni kell kezelni. A toló fájásokon megpróbáltam uralkodni. Éreztem, hogy Boróka nagyon ügyes és határozottan tör előre. János ekkor kérte, hogy rá nézhessen és csak annyit hallottam, hogy „Hopp-hopp, hopp-hopp, gyerünk gyorsan!”.

Klári tette, amit tennie kell ilyen esetben. Felhúzta a lábamra a steril „térd zoknit”, felhelyezte a lábtámaszt, rátette lábaimat. Beöltözött. Majd jött egy hang, hogy „Ha fájás van, nyomj!” Én pedig kezeimet lábamra helyeztem, felhúztam ameddig csak bírtam és kihasználva a méhösszehúzódásokat, nyomtam. Kifújtam az összes bent lévő levegőt.

Közben jött az információ a másodpercek töredéke alatt, ha van még fájás, újabb levegő és mehet tovább. Így tettem és két nyomást követően, minden erőmet bele adva, szem csukva és az alsó fertályra összpontosítva, éreztem egy kis vágást, de fájdalmat már semmit.

Újabb hang: „Hajas baba”. 2018.05.06. 11:58. Megérkezett kicsi kincsünk, Molnár Boróka. Azt a nyugalmat és megkönnyebbülést, amit ott és akkor éreztem, az szintén megfogalmazhatatlan. Boldog Anyák napját nekem!Meghallottam piciny hangját, ami a legnagyobb elérzékenyülést váltja ki szerintem minden emberből, ha meghallja. Egy új Élet kezdetének hangja.

Ekkor még kérte János, hogy nyomjak egy nagyot szintén felhúzott lábakkal, hiszen a méhlepényt is meg kell „szülni” ily’ módon. Hátradőltem és megnyugodtam, majd annyit hallottam, hogy „Te jó ég, mekkora lába van!” – kiáltott Klári.

Ekkor a még felhúzott lábaim közt átkukucskáltam és rápillantottam pici lányunk tappancsára, ami akkora volt, mint az alsó lábszára. Én már most imádom a „kis 46-osat”. A következő pillanatban pedig végre a mellkasomra kaptam gyönyörű kisbabánkat.

A szívünk összeért. Csodás és páratlan volt érezni megnyugvását rajtam. Bemutatkoztunk neki, hogy mi vagyunk Apuci és Anyuci és biztosítottam arról, hogy kutya jó dolga lesz nálunk és hálát adtam egészségéért, érkezéséért. Felejthetetlen és megható pillanatok, a mi pillanataink.

Eközben Klári és János a legnagyobb szakértelemmel vették le a Krio által összeállított dobozba a szükséges köldökzsinórvér mennyiséget, a köldökzsinór egy darabját, valamint a placentából nyert vér mennyiséget.

A gondos csomagolás közben férjem azonnal hívta a dobozon található telefonszámot és már indult is a futár a csomagért, hogy minél hamarabb feldolgozásra tudjon kerülni ez a felbecsülhetetlen kincs.

Borókát ezek után a csecsemős nővér elvitte egy másik helyiségbe, ahova Apa is elkísérhette őket. Ő is átélhette azt a csodás élményt, hogy pici lányunkat a mellkasára vehette. Fantasztikus ez a bőrkontaktus.

Mialatt János összevarrta a gátsebemet, ami most kisebbre sikerült, mint az első szülésemnél, addig Borót felöltöztették, bepólyázták és hozták vissza, hogy az Aranyórában mellre tehessem.

Életünk egyik legnagyobb élményét élhettük át közösen. Az, hogy a férjem mellettem volt és együtt élhettük át családunk bővülését, a legnagyobb biztonságot nyújtotta számomra.