2017. december 10. írta: SZÜLŐSZOBA

Szülőszoba Tecával – Szünet 4/4. rész

Leállt a szülés. Nem halad tovább. Teca hasán folyamatosan ütemesen ver a szívhangellenőrző készülék. Egyelőre nincs olyan jel, amiért a baba miatt aggódni kellene, de Székely főorvos további oxitocin-, azaz fájáserősítő dózist javasol.

Néhány perc múlva, egyébként már hat óra van, Teca fájásai nagyon megerősödnek. Ekkor még nem tudtuk, de Székely főorvos tekintetén látszott, hogy valami miatt aggódik. Mi csak annyit látunk, hogy a kezével csinál valamit Teca hüvelyében, ami Tecának nagyon-nagyon fáj. Teca ugyanis nem tágul. Hiába az oxitocin, az erős fájások, de nem hosszabbodnak a méhösszehúzódások, amelyek tágítanák a méhszájat. Ezért a doktor kézzel tágítja, hogy azon a nyíláson átjöhessen a baba feje és megkezdődhessen a kitolási szakasz.

Székely főorvos arca egyre gondterheltebb. Teca is észreveszi. – Nagy baj van, ugye? – kérdezi, amikor elmúlik a fájás. – Nem, nincs nagy baj – válaszolja a doktor –, de muszáj segítenem a méhszáj tágításával, különben Ádámja nem tud lefelé jönni, és akkor meg kell műtenem. Az ön méhszáján az előző terhességekből rengeteg heg van, ezeket próbálom elsimítani, ez az, ami ilyen nagy fájdalmakat okoz. Ne haragudjon, Terike – mondja az orvos őszintén, sajnálva Tecát. Aztán eltelik öt fájdalmas perc, és a doktor arcán győzedelmes mosoly látszik. Ha lehetne hallani, hogy hogyan esik le a kő a szívről, akkor most biztosan hallanánk. – Elsimult a méhszáj, most már szabad az út, Ádámka jöhet előre – mondja a doktor felsóhajtva. Már csak egy óra van hátra a szülésig. Mi tudjuk, de akkor még nem tudtuk. A veszély elmúlt. Teca kiengedi magából a fájdalmat, amikor nagyon fáj, és pihen csendben, amikor abbamarad a fájdalom. Megszokta már a görcsöket, úgyhogy viseli őket. Nemigen beszélgetünk.

Teca koncentrál, mi pedig megpróbálunk segíteni, amennyire lehet. A kezem biztonságot ad Tecának. Van mibe kapaszkodni, amikor fáj. Érzem, hogy nagyon nagyok a fájások, mert embertelen erővel szorítja a kezem. Boldog vagyok, hogy segíthetek. Ha csak ennyit is. Andrea szülésznő is nyugtatgatja Tecát a nehéz pillanatokban. Székely főorvos pedig halkan filozofál. „Minden elismerésem a hölgyeké. Ezek nagyon nagy fájdalmak. A férfiak ki sem bírnák, azért mérte a természet a nőkre a szülést. A férfiak hisztériásak, nem bírják a fizikai fájdalmat… – mondja, miközben megsimogatja Teca fejét. – Meg hát a kisöreg is milyen jól bírja a megpróbáltatásokat – folytatja suttogva. – Pedig neki sem lehet könnyű. Az első stressz az életben. Ezen túl kell lenni, mert az élet megpróbáltatásait is könnyebben viseli majd ahhoz képest, hogy fiú – nevet. A lányok
ugyanis sokkal strapabíróbbak már a születésnél is. A komplikációk többsége fiúknál fordul elő.
A csendekben halljuk a szomszéd szobában vajúdó kismamát. Megállt a szülése. A császármetszésen gondolkodnak az orvosok. Ha úgy döntenek, megműtik a kismamát, akkor Székely főorvosnak is segédkezni kell, mert õ az ügyeletes orvos. Egyelőre még nem lehet tudni.

A kitolás
Hirtelen minden felgyorsul. Székely doktor és Andrea maszkot kötnek, mi is beöltözünk. Nem szíjazzák fel a lábát, mint ahogy néhány helyen láttuk.
– Terike! Nagyon szépen csinálja, nagyon hősiesen. Már nem sok van hátra. Még egy hosszú hang szakad ki Teca tüdejéből. Székely főorvos ujjong, mert ez már a „győzelmi jelek egyike”. Teca már egy másik tudatállapotban van. – Andrea, segíts! Doktor bácsi, nagyon félek, tessék segíteni – mondja sírós hangon. Talán két perc van még hátra, és Ádámka megszületik. Feltartom Teca fejét, ahogy hasizomgyakorlatoknál szoktuk, és biztatom. Összeszedi minden erejét. A baba fejét látom már. Kibuggyan a könnyem. Már megint abban a gyönyörű kegyelmi állapotban vagyok. Egy emberke születik a világra. Tolmácsolom Tecának, amit látok, utoljára felemeli a fejét, egy nagyot nyom, vagy 20 másodpercig nem vesz levegőt, és hátrahanyatlik. Ádámka kicsusszant.

Székely doktorból csatakiáltás szakad ki: „Terike! Megcsináltuk. Nagyon ügyes volt.” Ádámka felsír. Az édesanyja mellére teszik, még nem vágják el a köldökzsinórt. Ádámka elhallgat. Megnyugszik az édesanyja mellén. Teca elájult, próbálom élesztgetni, de Székely főorvos megnyugtat. – Nagyon elfáradt, azért látszik ilyen erőtlennek. Hamarosan megnyugszik majd, és akkor erőre kap – mondja.
Reggel hatkor érezte először Teca, hogy ez a nap nem olyan lesz, mint a többi. Most este fél nyolc van. A vajúdás délután három körül kezdődött, de a fájdalmak este ötkor indultak. Tehát két és fél óra szenvedés kellett mindössze ahhoz, hogy Ádámka megszülessen. Teca már mosolyog.
Nem emlékszik az eszméletlen percekre. Megkönnyebbült. Láthatóan erőre kap, ahogy nézi elérzékenyülve a kisfiát.

Ádámka
Teca gyönyörködik a fiában. – Milyen kis kerek feje van, ugye? Teca mosolyog. Eddig kétszer láttam mosolyogni. Mind a két alkalommal Ricsike sikereiről beszélt. – Jól rá tetszett tenni a bilétát? – kérdezi aggodalmaskodva a csecsemős nővért. – Miért kérdezed? – kérdem nevetve –, attól félsz, hogy összecserélik?

-Igen – mondja szelíden, mint akinek ez a téma sokkal komolyabb annál, hogy viccelni lehetne vele. Aztán már csak ők ketten vannak. Teca meg a fia, Ádámka. „Jaj, hát nyitogatod a kis szemecskédet? Olyan aranyos vagy!…” Közben Andrea, miután Teca engedélyt adott, beöltözteti és behívja Szilit. Szili végig hallott mindent. Azt is, amikor megszületett a kisfia. Székely főorvos kirohan. A kismamát a szomszédban meg kell műteni. Az altatóorvos is gyorsan előkerül, már adják is az epidurált. A folyosón a kismama férje tördeli a kezét. Nagyon aggódik. Papás szülés volt, de a császárműtőbe nem mehet be a feleségéhez, úgyhogy nem látja majd, amikor kiemelik a kislányát. Most már azonban az izgatja a legjobban, hogy minden rendben menjen. Teca szülésénél is volt olyan pont, amikor késélen táncolt, hogy műteni vagy nem műteni. – 100 éve kétnapos vajúdással született volna meg ez a kisbaba. Voltak nehéz pillanatok – magyarázza a főorvos. – A 36. hétig farfekvéses volt, aztán megfordult, és fejvégű lett a baba. Végig magasan volt a feje, lassan jött le, fájásgyengeség lépett fel, úgyhogy volt olyan pillanat, amikor majdnem meg kellett műteni.

Érdekes, hogy vannak emlősök, akik könnyebben szülnek, az ember nehezebben. Egyre nehezebben.
– Mit gondol, miért van ez így? Lehet, hogy nagyon megszoktuk a gyógyszereket. Elfelejtettük, hogy vannak dolgok, amelyek fájnak, hogy nem mindent adnak ingyen, hogy hamar feladjuk vagy miért? – kérdezem. – Nekem más gondolataim vannak – néz a messzeségbe Székely főorvos –, a tudomány fejlődésével nagyon sok olyan terhességet megmentettünk, amelyek meg sem születtek volna. Lehet, hogy éppen azért nem született volna meg, mert van egy apró hiba a génben, ami reprodukciós
problémákat okoz. Egy apró baj, ami genetikai öröklődéshez kötött, esetleg nem esett volna teherbe vagy szüléssel kapcsolatos genetikai problémái vannak, de a tudomány talált rá megoldást és lett gyermeke. Generációkon keresztül összeadódnak ezek a reprodukciós hibák – mondja a doktor elgondolkozva. Szili éppen simogatja Ádámkát, amikor bemegyek. Csak egy ujjával mer hozzáérni, hogy nehogy eltörjön valamije.

– Jaj, de drága vagy, egyem a szívedet – hallom a suttogó, könnyes apai szavakat. – Alig hallottam a hangodat. – Az anyjáét annál jobban – replikázik Teca. Szili erre nem reagál, mintha nem is hallaná. Lehet, hogy nem is hallja, annyira belefeledkezik a formás kis gyermek nézegetésébe. Aztán mégis megszólal. – Éppen akkora vagy, mint a Ricsike, csak 10 dekával születtél többel… – mondja mosolyogva, aztán Teca folytatja.
– Meg egy centivel volt rövidebb a Ricsike, meg hajas is vagy, mint õ. Olyan érdekes, mert nagy haja van, de nem égett a gyomrom, pedig azt szokták mondani, ha hajas a baba, ég a mama gyomra… Jaj, istenem, megszenvedtünk mind a ketten, igaz, Ádámka? Jaj, de nehéz lesz megszokni a nevedet, biztosan majd mindig Ricsikét mondok neked eleinte… – ismerkedik a kisbabával az édesanyja.

Elbúcsúzunk Tecától, Ádámkától és Szilitől. A folyosón látom a félhomályban a császáros apuka sziluettjét. Kisgyermek van a kezében. Hát nekik is megadatott. Boldogan hagyjuk el Ceglédet.
A minap beszéltem Tecával. Két hónapos már Ádámka. Nagyon gyorsan nő, jól fejlődik és nagyon jó baba, ahogy Ricsike is az volt. Teca azt mondja, hogy megszokta már Ádámkát. Nagyon könnyű volt összeszokni, mert olyan aranyos baba. Most már Ádámka fotói is fent vannak a falon. Ricsike sohasem fog eltűnni a családból, mindig itt lesz köztük, de Ádámka nem Ricsike. Õ egy külön személyiség és nagyon szeretetre méltó.

– Tudod, mondja kedvesen, nekem Ricsike volt az életem értelme. Egyet biztosan tudok, hogy szeretni tudni kell, de nem elég szeretni, azt ki is kell tudni mutatni. Sohasem tudod, hogy mi vár rád. Én Ádámkának is mindennap el fogom mondani, hogy õ a legfontosabb nekem. Őt szeretem legjobban a világon, no meg Ricsikét. ” Hát megszülettek. Most már van miért élni. Ketten születtek ma ebben a szülőszobában. Ádámka először, Teca másodszor. Egész Ladánybene ünnepel. Teca talán azt gondolja, hogy a temető is. Van ott egy fiú, aki megmentette az anyját…