2018. március 10. írta: SZÜLŐSZOBA

Életem legnehezebb döntése: Timi, a szivárványbaba anyuka naplója

Szülőszoba 10. adás- Timi, a Szivárványbaba anyukája 3. epizód
Szülőszoba Adatlap: Timi, 32. hét, Lídia Janka szivárványbabát várja

Bár maguk sem tudták, hogy miért, de nem voltak felhőtlenül boldogok a babavárás alatt, pedig előtte nagyon vágytak rá. Aztán életük legnehezebb döntése következett. Timi mesél arról a nehéz időszakról, amikor megtudták, a magzatuk nagyon beteg.....A következő részben pedig azt láthatjátok majd, hogy hogyan élte túl a veszteséget, hogyan erősödött meg és lett újra állapotos. Mi minden kellett ehhez? Erőt adó történet...

Timi naplója

Annyira váratlanul ért, hogy terhes vagyok, el se akartam hinni. Hiszen ott volt a lelet, hogy alacsony a progeszteron szintem, nincs peteérésem, és még a PCOS is, tehát én beteg vagyok. Sokáig nem is foglalkoztam vele, hogy nem menstruálok. Azt hittem, hogy minden igyekezetem ellenére felborult a ciklusom 38 napról 50-60 napra. Arra abszolút nem gondoltam, hogy babát várok, mert az volt a fejemben, hogy az én állapotomban ez nem jön ilyen könnyen. Azért biztos, ami biztos, csináltam egy terhességi tesztet, de negatív lett. Ezt követően konzultáltam az endokrinológusommal, aki azt mondta, kérjek a nőgyógyászomtól egy olyan tablettát, ami meghozza a menstruációt.

Ám az orvos mégsem írta fel a gyógyszert. „Gratulálok, itt ez egy kis embrió, hallom, hogy ver a szíve.” Mikor az orvos ezt kimondta, azt konstatáltam, hogy én ezt már valahol tudtam, éreztem. Csak az ember nem meri elhinni ezt az érzést, mert beléd sulykolják, - vagy én saját magamba - hogy beteg vagyok és ez nem lehetséges.

Jött a 12. heti genetikai ultrahang, ahol minden rendben volt.Ebből felbátorodva a17. hét körül bejelentettem az örömhírt. De éreztem, hogy valami nem teljes, valójában soha nem tudtam igazán felszabadulni a terhességem alatt. Nagyon maximalista voltam, tökéletes terhességet akartam, mindent, a nagykönyv szerint!

Elmentünk a 21. heti genetikai vizsgálatra, amit sosem felejtek el... Az orvos egy órán keresztül vizsgált és kereste azt, ami nem volt ott! Úgy látta, hogy a kisagy egyik része nem fejlődött ki rendesen. Felhívott egy genetikust, aki másnap fogadott minket. Elentünk a vizsgálatra, ahol a genetikus sajnos megerősítette az előző napi találgatást. Hogy ezt követően mit csináltunk, arra nem emlékszem. Ha fekve el lehet ájulni, akkor én azt éreztem! Az orvos azt mondta, hogy nem látott még ilyet, nem tudja, hogy mi ez, ezért kért egy magzati MRI vizsgálatot, ami kimutatja mi van a koponyában. Miután kiléptem az ajtón, olyan zokogás tört rám, amit nem is tudok mihez hasonlítani. Se előtte, se utána életemben nem sírtam ennyire. Az a gondolat forgott bennem, hogy meg kell szülnöm a hasamban lévő gyereket.

Meglettek az eredmények, és a kiértékelő orvos megmondta az elváltozás nevét. Dandy-Walker Malformáció, ami 30 ezerből egy esetben fordul elő. Senki nem tudta megmondani a kimenetelét. Körülbelül két hetünk volt eldönteni, hogyan határozunk. El kezdtünk mérlegelni. Belemegyünk-e úgy a bizonytalanba, hogy lehet öt hét múlva meghal. Az is elképzelhető, hogy megszületik, de csak egy percet él. Arra jutottunk, hogy elengedjük ezt a babát.

Miután meghoztuk a döntést, bementünk az orvosunkhoz átbeszélni a folyamatot, mert tudnom kellett, hogyan fog zajlani? Féltem! Tartottam a beavatkozástól, mert nagyon fájhat, és mert idegen orvos csinálta. Szinte egész éjszaka ébren voltam, de valahol mégis aludtam. Aztán eljött a reggel. Amennyi méltóság lehet egy ilyen helyzetben, ebben ott volt. Semmit sem láttam belőle, nagyon diszkréten kezelték a helyzetet. Ez egy csendes pillanat volt, ahol mindenki pont annyira volt ott, amennyire kellett.

A magzatburok repesztésnél éreztem határozottan, hogy akkor ennek itt most vége! Tényleg ennyi volt! Ezt követően visszavittek a kórterembe, megkaptam az antibiotikumot és elkezdték csepegtetni az oxitocint. Színezővel készültem, amit be szerettem volna fejezni, de beütött az infúzión át testembe áramló folyadék. Onnantól kezdve se kép, se hang. Fájdalmas élmény volt, hogy nem tudok mit csinálni, ez most már meg fog történni. Eljött az a pont, ahol kértem a fájdalomcsillapítót. Ezután azt éreztem, mintha kirepítettek volna a világűrbe és a legnagyobb békességben feküdtem ott. Jöttek a várt szünetek, és az óra végén a tolófájás.

Rám tört a sírás. Megkönnyebbültem, mert vége lett ennek az egésznek, ott abban a pillanatban! Ez egy olyan élmény volt, amit máig sem értek, hogy miért kaptam? Talán azért, hogy még jobban megbecsüljem az apró dolgokat? Hogy ne kergessem a tökéletességet? Nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy Lídia baba, akit most várunk, szivárványként fogja bearanyozni az életünket. Ő lesz a vigaszunk.

Folyt köv

Timi a szivárványbaba anyuka 2. (előző) epizódot itt nézd meg: