Egy TŰZOLTÓ, egy CUKRÁSZDA, egy jó BARÁT és a SORS keze... A GYULAI pár, akik hat év után is olyan FORRÓ SZERELEMMEL néznek egymásra, mint azon a délutánon ott, abban a bizonyos CUKRÁSZDÁBAN, ahol Zoli kért egy álló és egy fektetett SÜTEMÉNYT.

A CSERFES lány pedig, aki ritkán jön zavarba, teljesen ELVESZTETTE az eszét... "de ki ő?" -gondolta SuciTimi? KI EZ az IDEGEN, aki váratlan ÉRZÉSEKET váltott ki belőle? És hogyan TALÁL újra rá?

Suci Timi naplója
1996 tavasza

5. osztályos voltam. Anya éppen főzött és megkért, hogy vigyem le a szemetet. Szép napos idő volt, hétvége, rengeteg gyerek volt a játszótéren. Lesétáltam, kidobtam a szemetet, visszafele pedig megnéztem a postaládát. AtyaÉg, egy levél nekem. Nekem? Kézzel írták… Csak az első pár sort olvastam el, megijedtem. Aztán hirtelen az utolsó sorra lettem figyelmes, nagybetűvel aláírva: ZOLI

Egyből tudtam, hogy ki lehet az. Egy nálam idősebb fiú a játszótérről. Annyira meglepett a dolog és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, hogy fogtam magamat és visszamentem a konténerhez. Kidobtam.

Egy szerelmes levél, nekem címezve. Ötödikesen nem volt önbizalmam. Fiús ruhákba jártam. Beálltam mások mögé a sorba. Így érthetetlen volt számomra, hogy valakinek is feltűnt volna, hogy Én vagyok, létezem. Hogy valaki látja bennem a lányt, a csajt, a nőt.

Felsétáltam a lépcsőn a negyedik emeletre sokkos állapotban. Anya látta rajtam, hogy valami történt. Kérdezte, hogy mi a baj? Én meg csak annyit mondtam, hogy kidobtam. Megköszönte. De nem azt… Nem csak a szemetet. Kaptam egy szerelmes levelet. Kerekre nyíltak szemei és elmosolyodott. Na. – mondta. Kitől? Zolitól. Ő nem ismerte, nem tudta, ki az.  Csak annyit mondott még az orra alatt, hogy egyszer visszakapod.

Utána az évek alatt sokszor eszembe jutott ez a mondat. De nem volt egy olyan ember sem az Életemben, aki Zoltán lett volna. 2011. októberig.

Kicsit hűvös őszi nap volt, de mégis kellemes szél fújt. A cukrászdában dolgoztam aznap a csajokkal. Kinyílt az ajtó és egy csupa mosoly fiatalember lépett be rajta egy másik sráccal, őt nem figyeltem. Az az igazság, hogy minden megszűnt körülötte. Elállt a lélegzetem. Nekem, akit nehéz zavarba hozni. Oda sétált a pulthoz, köszöntünk egymásnak. Kérdeztem, hogy mit szeretne. Válaszolt, hogy egy krémest tegyek a tányérra és az én kedvencemet. Annyira tudta, mit kell mondani. Kész, megvett. Nem volt kérdés számomra, hogy valahonnan ismerem, nekünk volt már valami közünk egymáshoz. Vagy csak ennyire hasonló ember lenne. Hozzám hasonló. Vagy ilyen az, amikor találkozunk a másik felünkkel, az IGAZIVAL!?

Kivittem a süteményeket és az üdítőket, amint pakoltam le az asztalra, az ő tányérja megbillent, eldőlt az egyik süti. Ismét zavarba jöttem. Ő nevetett és csak annyit mondott, hogy majd a borravaló számításánál figyelembe fogja venni. Vicces volt. Megnevetett. Imádtam.

Aztán a pult mögé mentem és nem tértem észhez. Nem tudtam levenni a szememet róla. Majd a csapó ajtó mögé mentem és onnan lestem tovább. Ott nem olyan ciki, én kilátok, ők nem látnak be.

Fogyasztás után felálltak és a kasszához sétáltak. Fizetni szeretett volna. De őszintén…!? Nem emlékeztem, mi volt a tányéron. Pedig piszkos jó memóriám van, hetekkel ezelőtti vendégek fogyasztását fel tudtam volna sorolni, mit ittak, ettek. Kértem, hogy segítsen, mert nem tudom, mit számolhatok. Erre azt válaszolta, hogy volt egy álló és egy fektetett sütemény. Közben mosolygott, de nagyon. Kész, beleszerettem. Csillámpor és puskadördülés… Ő az IGAZI, nincs mese. Majd sarkon fordultak és elmentek.

Én pedig fogtam magamat és elkezdtem felkutatni. Nem tudtam róla semmit. Mi lehet a neve? Semmi, semmi információm nem volt. Hátra mentem az irodába, leültem a számítógép elé és rákattintottam a közösségi portálra, hátha. De hogy keresek rá? Hogy keresem meg? És ekkor eszembe jutott Anyukám. És ZOLI. Zoltán, aki a szerelmes levelet írta. Ha valóban visszakapom az Élettől, akkor ennek most jött el az ideje. Beírtam, hogy Zoltán. Kiadott néhány ismerőst… Böngészve a vezetékneveket, nem ő volt egyik sem. És egyszer csak: ZoltanMolnar, England, Chorley. Katt a képre és megvolt. MEGVAAAN!!! – kiáltottam fel.

Mi ez már, ha nem a sors. Véletlenről szó sem lehet.

Ismerjük egymást? Nem. Miért vagyunk mi ismerősök? Én tényleg, de tényleg csak olyan embereket jelölök vissza, akivel beszélek is alkalomadtán néhány mondatot, ha személyesen találkozunk. Feleslegesen nincs haverfelvétel.

Ezek után a képeit nézve, leszűrtem, hogy most érkezett haza Angliából. Kint dolgozott. Olvastam a hozzászólásoknál, hogy szíve csücske, a motorja alig fért be, de végül mégiscsak sikerült haza szállítani. Számomra jó hír volt, mert azt jelentette, hogy több esélyünk lesz újra találkozni. Közös ismerősök után kutatva, találtam is egyet. Felvettem vele a kapcsolatot és megerősített, hogy rendkívül jó fej, sokat segített nekik is annak idején, amikor kimentek külföldre dolgozni a párjával.

Aztán telt múlt az idő… Mégsem láttuk egymást.

Elérkezett az április 5-e. Jelezte a telefonom korán reggel: ZOLTAN MOLNAR ma ünnepli a születésnapját. Remek lehetőségnek éreztem, hogy jelet adjak magamról. Írtam neki, hogy: Hepibörzdéjtúúújúúú! J Semmi válasz, pedig gondoltam ez a fonetikus köszöntés elég egyedi lesz ahhoz, hogy szemet szúrjon. Hát nem volt az.

Folyt. Köv.

Kövessetek  minket itt a blogon  és a Facebookon!
https://www.facebook.com/szuloszoba/

youtube : https://www.youtube.com/channel/UCm7DfRw3MrLBNOjsh9WIC4w

weblap: www.szuloszoba.hu